Biológiai csoda
Igen kérem, most már bizonysággal tudható, hogy az emberi arcon igenis elfér két irdatlan méretű szafaládé, holott ezt a tudósok korábban mind fizikai, mind biológiai értelemben megoldhatatlannak tartották, japán kutatók pedig egyenesen kizárták ennek lehetőségét.
A bizonyíték azonban előzetes figyelmeztetés nélkül, halálos töménységben robbant a békésen szundikáló tévénézők arcába Geronazzo Mária képében – a látvány még egy Mónika-showhoz szokott, erős idegzetű embernek is sok lett volna… mi a francnak van akkor az a rohadt korjelző karika a sarkokban, ha egyszer nem teszik ki??? (bezzeg a South Park, az 18-cal fut... már amikor) Kicsibe múlt, hogy nem haltam azonnal szörnyet. Máig érthetetlen számomra, hogy sors mely kegye tartott mégis életben. Akárhogy is, itt vagyok, elmondhatom – valószínűleg így érezhetik magukat azok, akik épségben léptek ki a roncsból egy valamirevaló légikatasztrófa után, minden ízükben remegve, egyúttal hitetlenkedve és boldogan, vagy azok, akik jetit, esetleg ufót láttak, és kétségbeesetten bizonygatják a maguk számára is, hogy az eset tényleg megtörtént.
Szóval feltűnt ez a Geronazzo Mária a Vacsoracsatában, vagy a Hal a tortánban, tulajdonképpen mindegy is, mert semmilyen paramétere mentén nem való asztalhoz, és én azt hittem, rosszul látok. Miután feltápászkodtam a kanapé mögül, ahová első ijedelmemben gyáván megfutamodtam, meg is róttam magam gondolatban, hogy hol élek én, satnya, csökött állat, milyen gyerekszobám nem volt nekem, a holdon lakom-e vagy mittudomén, hogy itt gyanútlanul fekszem, aztán meg egyszer csak minden átmenet nélkül itt van ez a celeb, akit én nem ismerek, de kurvára nem.
Átmenetileg valószínűleg elájultam, amikor Mária asszony tájékoztatta a jelenlévőket arról az érdekes tényről, miszerint nincsen rajta bugyi, és máris hozzákezdett, hogy ezt bemutassa, ám mindenki szerencséjére a pironkodó vendégek a köz érdekében inkább elhitték, ezért nem kellett megvakulnia mindazoknak, akik nem szenvedtek el már addigra is maradandó látáskárosodást.
Delíriumban hegesztőszemüvegért és jegyzetfüzetért nyúltam, hogy tanulmányozhassam ezt a jelenséget, melyről szemet levenni lehetetlenség volt, és hogy megfigyeléseim eredményeit továbbítsam a japán tudósoknak is, már ha érdekli őket egyáltalán.
IGEN! Minden kétséget kizáróan ott volt a két vízszintes szafaládé, mögötte pedig egy eredetileg emberi arc sejlett fel! De visszatérve az inkriminált szafaládékra: nem csak minden képzeletet felülmúló méretükben, hanem színükben is kitűntek, hogy úgy mondjam, kiríttak minden addig ismert kategóriából. Hipnotikus látványt nyújtottak. Mária időnként szóra nyitotta a valószínűleg sokat tapasztalt szafaládékat, és különféle mondatokat krákogott ki rajtuk, témájukban zömmel testnyílások köré csoportosítva, ami egy főzőműsorban végül is érthető, de azért hát mégse kéne.
Megállapítottam, hogy itt már az egyed fejlődésén belül megtörtént az, amire az evolúciónak a lepényhal esetében például hosszú évmilliókra volt szüksége: míg ott a hal szemei a fekvő életmód következtében lassanként a test ugyanazon oldalára kerültek át, esetünkben az alany szemei a fejtető irányába vándoroltak el, hogy ezzel is mintegy helyet adjanak a csillagászati méretekben elterülő szafaládéknak.
Hogy Mária beteljesült nagy álma, nevezetesen, hogy valahány – de legalábbis természetellenesen sok – férfit elégítsen ki feltehetőleg a szafaládékkal (ízlések és pofonok, ugyebár), nos, hogy ez az álom mint életmód és magatartás milyen más biológiai elváltozásokat eredményezett testnyílásai számában, állapotában és elhelyezkedésében, annak megfigyelésére nem kínálkozott mód – melyért ezermillió hála a Teremtőnek és az összes vallás összes istenségének –, ezért ez egyelőre (feltehetőleg a következő adásig) homályban marad.
Jééézusom!!!
Ja
Ja, és már megint új év van, és én megint megígérek mindent, főleg ezzel a bloggal kapcsolatosan, és megint nincs időm, mert fűt a munkavágy, ugyanakkor mégsincs pénzem. És kurva hideg van.
De nem vagyok depressziós.
Egyszer úgyis diplomás sírásó leszek.
Édes Jesszusmáriám!
Azt még mindig nem tudtam megoldani valami mágiával, hogy eltűnjenek ezek a nyavalyás latin kamuszövegek, ámde buta felhasználóként valahogy rávetődtem a statisztikákra.
És mit nem látok!
Hogy pár ember tényleg elnéz ide! Hogy például heti sok. Ez annál is inkább fokozottan különleges, merthogy erről a blogról gyakorlatilag semmilyen ismerősöm nem tud. Merthogy kezdő arcként nem mondtam senkinek, nehogy körbe legyek röhögve, és például sokan osztják G. azon meglátását, miszerint blogot csak a hülyék írnak, akiknek semmi örömük az életben, kurvára ráérnek és azt hiszik magukról, hogy tudnak írni - no meg hát ki a rossebet érdekel az, hogy "ma is felkeltem reggel, aztán vajaskenyeret ettem, elmentem az isibe, de a Laci ma rám se nézett, megírtam a házit az ofőnek, utána lefeküdtem aludni". Ja, és blogot szerinte csak rettegő exhibicionista sorvadéklelkűek írnak, akiknél valami pszichés gáz van, de nagyon.
Szóval ezek után valahogy nem reklámoztam ide vetett irodalmi munkásságom részének tekintett gondolataimat, annál is inkább, mivel mélységesen szégyellem azokat a rohadt latin vakszövegeket is...
Találtam például olyan beállítási lehetőséget is, hogy "fő feed feedburneres urlja", hogy ez mi a p***a lehet, arról gőzöm nincs. Biztos nagyon jó lehet valamire. Például arra, hogy újfent belássam, milyen végletesen buta felhasználó vagyok, aki nem is való erre az Internetes világra, de komolyan.
Csak a latin szöveg eltüntetése. Az nincsen meg. Attól tartok, én már így fogok meghalni.
Egy legenda halála
Valami elmebeteg barom (két perces vezérigazgató?) átszámozta a buszjáratokat! Attól nyilván minden baj megoldódik. De ez az állat nem gondolt arra, hogy bizonyos számoknak jelentése van. Hogy úgy mondjam, szimbólumértéke!
Nekem kell tehát szomorú emléket állítanom a 158-asnak, a messze ringó gyerekkorom Zugligeti útját kiszolgáló járatnak. Hát kit zavart az? Kinek ártott? Jó, igen, nem egyszer szidtam a megállóban, mint a bokrot, hogy nem jön, hogy késik, hogy az orrom előtt ment el. De volt.
Pontosan ugyanolyan része egész gyerek- és fiatalkoromnak, mint a ház, a kert vagy a szomszéd Magdus néni.
Régen a legendás 58-as villamos járt ki a Zugligetbe. Ide mentek az emberek kirándulni, a Szépilonához, a Disznófőhöz meg a Libegőre. Aztán megszűnt a villamos. A lakosok sokáig követelték, mindhiába. Egy idő után a síneket is leaszfaltozták, remény sem maradt az újraindításra. A csodaszép, fafaragásos, sárga téglás villamosmegállók csendben szétrohadtak.
De a 158-as busz legalább nevében és útvonalában őrizte emlékét. Vendéglő is nyílt, 58-as névvel. A végállomásnál működő kemping – sokáig itt, meg a két megállóval lejjebb található Máltaiaknál állomásoztak a keletnémet menekültek a határnyitás előtt – két régi villamoskocsit állított a kapuhoz, 58-as jelzéssel. A 158-as egyik sofőrje még bőven a rendszerváltást megelőzően nem egyszer Széll Kálmán térként konferálta fel a Moszkva téri végállomást. Innen indult a "mozgó jelmezbál" is, tudniillik ezzel utaztak a tehetség helyett küllemükkel tüntető, rettenetes nagy művészek az Iparművészetihez (persze már azt sem úgy hívják).
Mostanáig. Mindennek egy tollvonással vége.
Örökre.
Vajon volt értelme?
Komolyan meg vagyok rendülve, pedig nem szokásom.
Dell
G. meglepett egy csodaszép laptoppal. A Rendszergazda persze azonnal kiakadt, hogy hogy lehet valaki akkora állat, hogy nem IBM-et vesz, mikor mindenki tudja, hogy csak az a márka. És nem csak az a sátán cimborája meg tömeggyilkos, aki fekete autót vesz (he?), hanem az is, aki nem átall küllem alapján gépet választani. És a földhöz verdeste magát.
Megnyugtattam, hogy ha majd a Himaláját mászom meg, feltétlenül olyan fekete, lehetetlen színösszeállítású csicsagombos, ötszáz kilós féltéglával megyek, hátha lezuhan a szakadékba, esetleg helyi patak mélyére süllyed vagy oszladozó hullám mellett belepi a hó. Fontos, hogy akkor is működjön, nehogy ne tudjam webkamerán leközvetíteni a szomorú eseményt az emberiségnek.
De ide a meleg szobába megteszi az ilyen szar, bordó-ezüst csillogmány is.
Az előző masinát nagyon szerettem – bár valami megszakadt a kapcsolatunkban, amikor megláttam, hogy a miniszterelnök is ilyet nyomogat a reklámfilmjében. De nem cserélhettem le emiatt, nem lopom én a pénzt. Én nem.
Az ötszázszor volt okosabb nálam, ez viszont tízmilliószor (nem a miniszterelnök, hanem a gép).
Magázom.
Hétköznapi pszichológia
A minap hozzám szalad egy csinos, fiatal lány a Lukács fürdő kertjében.
– Itt biztonságban vagyok? Vagy nem vagyok biztonságban? – kérdezi rémülten.
– Hát, attól függ, mitől tart? – felelem, de közben már látom is, hogy ez rossz válasz, mert a lány elsápad és a sírás kerülgeti, remegni kezd. Gyorsan eszembe jut, hogy a fürdő bejáratában egyenruhás biztonságiak vannak. Hátha az megnyugtatja.
– Menjen oda be! – mutatom. De már meg sem várja, csak rohan ész nélkül befelé.
Most akkor erre mit is mondjon az ember?
Valahol igaza van...
Don Giovanni
Elvoltunk az Operaházban. A zseniális mű élvezetét nagymértékben akadályozta az előadás.
Mondjuk a Zenész firtató kérdéseimre többször is elmondta, hogy a budapesti opera az mérhetetlenül ciki, mert a zenekar béna, a jó magyar énekesek meg mind külföldön vannak. De én csak erősködtem, hogy annyira nem lehet rossz egy laikusnak, meg az épület, meg mégiscsak egyszer az életben illene, meg minden...
Tudott annyira szar lenni.
Zenész önfeláldozó jelleggel elkísért, tekintettel a Mozart-műre, amit én választottam. Ő is azt hitte, hogy talán leszáll egy angyal, vagy valami, és mégis megcsillannak a tehetségek. Szerzett is jegyet, mindjárt az első sorba, occsóér. Ami nagy szerencse, mert ha alsó hangon tízezerért nézem végig mindezt, akkor konkrétan megüt a guta.
Aznap kalandokban bővelkedőleg békávéval közelítettem a helyszínt. Válogatott méretű dugó volt, ezért hiába indultam minden emberi számítás szerinti koránsággal, az Árpád-hídnál vége volt a műsornak. Mivel hemzsegtek a nem létező P+R parkolók, valami bokor tövében sikerült elhagyni a kocsit a Pacsirtamező (?) utcában. Innen stoppal és gyalogosan - moderáltan csinos operai harci díszben - igyekeztem a HÉV-megálló felé. Ahol a bárgyú tekintetű pénztáros néni közölte, hogy csúcsidőben 10 percenként jár a gép (érdekes, hogy amikor minden áldott nap áthajtok rajta, akkor a matematikai esélynek fittyet hányva mindig irányonként egy-egy érkezik éppen...). Kálváriám állomásait nem ecsetelem. Néhány átszállás és újabb stoppolás után, űzött vadként, izzadtan, ziláltan megérkeztem a tetthelyre. Tíz perc késéssel, azaz a szünetig száműztek a negyedik emeleti kakasülőre, a 300 forintos pórnép közé. Feljutni még 10 perc volt, tudniillik az Operaházban nincs közönséglift. De a kedves nénik sántaságomra való tekintettel különféle hátsó útvesztőkön át vezettek és a személyzeti felvonón végül feljutottam a csillári magasságokba.
Ott belöktek a vaksötétbe. Ülőhelyet is találtam: remek kilátással az oszlopra és a mennyezeti cirádákra. Az opera felét tehát innen élveztem végig. Némi tornamutatvány árán láthattam is a szereplőket, de a futkározó hangyák nem tűntek annyira érdekesnek, így próbáltam hátradőlni, és hagyni, hogy feláradjon hozzám, körülöleljen a zene. Én meg élvezzem jól.
Na, ez nem történt meg. Sötét volt, büdös és meleg, emellett a nézők különösen heveny köhögési rohamokat kaptak, folyt az orruk, szipákoltak, hörögtek. Ezzel párhuzamosan a jegyszedő nénik minden látható ok nélkül egyénileg illetve csoportokba verődve ki-be mászkáltak az ajtókon. A vázolt hangeffekteken át szüremlett fel a zene.
Mindez nem lett volna akkora baj, ha Donna Elvira legalább néha beletalál a hangmagasságba. Donna Annának (az egyetlen nevesebb résztvevő) szép hangja volt, a többiek szimplán csak érdektelenek.
Azt hittem, a második rész és az első sor felér majd egy megváltással. Nem így lett. Elvira továbbra sem találta a fekvést, és a közvetlen közelből hallott szereplők sem lettek érdekesebbek. Megállapítottam továbbá, hogy az egy főre eső tüdőbetegek száma a burzsoá közönségben is 2,5 fő. Valaki borzalmas szájszagot árasztott. Ám a közelség miatt hangosabb is volt a produkció, így a harákolás kevésbé zavarta a műélvezetet. Itt technikai okokból kifolyólag megszűnt a nénik állhatatos vándorlása, cserébe a karmester érezte úgy, hogy egyedül túl kell szerepelnie az egész bandát: akkora művész volt ő, hogy folyamatosan csapkodott, ugrált, lihegett, hörgött, énekelt, sápadozott, vörösödött a vezényelt mű vélt hatása alatt, közben verejtékezett erősen, egy-egy csúcsponton pedig konkrétan leturházta a vonós szekciót elképesztő hevületében. Neki mondjuk nagyon bejött az előadás. A zenészek méla undorral vonták a szárazfát, és csendben beszélgettek, vihorásztak, pofákat vágtak és mászkáltak, amikor épp szünet volt a kottában.
El kell még mondani, hogy a karmester, ez a döbbenetes művész sokoldalú tehetségéből újabb fazettát villantott meg: ő rendezte a darabot. Ezt inkább nem kommentálnám, mert a cipész és a kaptafa jutna róla eszembe, az meg olyan elcsépelt. Valószínűleg a névjegyét is maga tervezi. A sajátos felállásnak köszönhetően a mű végén az egész zenekar felemelkedett az árokból, gondolom, valami éteri magasságokba, annyira felemelő volt a tetőpont, vagy ilyesmi lehetett a koncepció, a gyakorlatban viszont annyi történt, hogy a mester teljes életnagyságban ugrabugrált és hörgött tovább, miközben a zenekar egészen eltakarta a hátul még próbálkozó énekeseket. Folyományként a tizenötezres jegyek birtokosai közvetlen közelből harapdálhatták a zenészek zokniba bújtatott bokáját, és a kerek harmónia helyett azt a hangszert hallhatták fülrepesztően, ami előtt éppen ültek. Nekünk az üstdob jutott, meg egy palánk, ami mindent eltakart. Nesze neked, burzsoá tömeg.
Mindegy, egyszer ennek is vége lett, a kar visszasüllyedt a mocsárba, vagy hová. Meg kell hagyni, hogy ennek a közönségnek a pénzéért bármit mutogathattak volna - ovációnak lennie köll. Nem átallottak tapsolni és bravózni. Ez, gondolom, afféle pszichológia: ha bazi sokat fizettél egy szarért hónapokkal előre, kinyalod magad, mint Szaros Pista Jézus neve napján, elmeséled a szomszédnak, hogy te opcsiba fogsz menni, akkor bármi van, meggyőzöd magad arról, hogy frenetikus. Amúgy szinte csak külföldiül beszéltek.
Zenész persze mindenkit ismert - az utcán az egyik vonós tapintatlanul megkérdezte őt, hogy hogyan tetszett a darab, Zenész erre tapintatosan hümmögött. Most mit lehet erre mondani, mikor mindketten tudják, hogy szar?
Érdekes tapasztalat volt tehát, és ebből is kiviláglott, amit a Zenész eleve mondott: Bécsbe kell menni Mozartot hallgatni.
Majd így teszünk, még akkor is, ha ez a sznobizmus Csimborasszója... Szinte undorodom elkényeztetett önmagamtól.
Bárcsak hallhatnék egy normális Don Giovanni előadást!
Megélhetési pókerezés
Na, az bizony ökörség.
Csak az mondhatja magáról, hogy profi lúzer, aki pókerrel is képes veszíteni (saját példa).
Ide kívánkozik egy ragyogó párbeszéd tegnap (dealer's choice) estéről, értse, aki pókeres:
- High-low???
- Nem! All-in.
Benne voltunk
Szombaton benne voltunk az állatkertben. Rengeteg gyerekállatot láttunk, igaz, némelyik már nagyobbacska...
A kis orrszarvú már nem kicsi, a leopárd hármasikrek valamiért négyen voltak, ám annál cukibbak, a kisoroszlán meg már nyúlánk kamasz, de megmaradtak még a kölyökkori pöttyei. Két kenguru pedig az anyja erszényéből kandikált kifelé: az nagyon vicces, főleg ugrálás közben.
Közvetlen közelből csodálhattuk meg a víziló pofáját, mely nemcsak randa, hanem büdös is. És embertelen mennyiségű sörte nő ki belőle. Azzal ellentétben, amit hinne az ember, a bőre puha és rózsaszín. Azért a maga egy tonnájával aranyosan koldulta az etetéséhez való izémicsodákat, amiket venni lehetett volna neki.
A gorillák unták magukat, és időnként befenyegették a közönséget. Saját érdekükben remélem, hogy felőlük nézve foncsorozott legyen az üveg...
Láttunk még nagyon vicces csíkos egérkéket, egy kék madarat, ami akkor sem repült el, ha az ember a közvetlen közelében állt (az is lehet, hogy oda volt szögezve és már nem élt), szexuális töltetű tukánt (akkora csőrrel...).
Itt említendő egyébként az a mozgalom, amit Fekete Madár barátnőmmel gondozunk, és amely azon állatok jogaiért száll síkra, amelyekből valószínűleg soha nem lesz plüssjáték. Átvitt értelemben az örvényférget tűztük zászlónkra példaként, de a lótetű, az atka vagy a papucsállatka sem indul túlzott eséllyel az "édibédi szőrmók" kategóriában, annyi szent.
Jó hír ezen a fronton, hogy a gyártók egyre hajmeresztőbb variánsokkal rukkolnak elő, így rombolva le a maci-nyuszi-majom-kutyus egyeduralmat. Legutóbb az egyik benzinkútnál újabb áttörésre lettem figyelmes: először háromkaréjú ősráknak néztem a termetes barna példányt, amely már önmagában is forradalmi lenne, de alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy plüss pincebogár. Azért az is valami.
Technikai analfabéta
Na, most meg váratlanul megjavult ez az izé. Pedig levelet is írtam, de válasz helyett inkább megjavították. Szerintem félnek tőlem...
Ez is tán a sors utalása arra, hogy jó útra térjek blogírásilag.
Gondolom, felesleges volna az időhiányra panaszkodnom. De csak akkor írok, ha meg vagyok ihletve. Elvégre elvek is vannak a világon.
Gasztronómia
A minap a Tescóban járva a következőre akadtam: " Sós teaszalonna".
Hát nem gyönyörűséges? Összefut az ember szájában a nyál a szép fehér, hústalan remegés láttán. Illetve mégse.
Bizonyára a teasüteményre lehet tenni. Vagy teavajra.
Itt morzsolnék el egy könnyet a szalonna mai modern, városi gasztronómiából való csendes és méltatlan elmúlása felett. Hiányozni fog. Pedig milyen jó az igazán jó szalonna! És milyen jól jön, ha az ember például szántani megy! És ki tud ugyebár manapság kézből szalonnázni... Erről a nagyapáim jutnak eszembe: olyan már sosem lesz, mint akkor volt. Amikor a papa vágta nekem a katonákat, és együtt néztük, amint ég a tarló...
Csak a zsírmentes bio-baromkodás, az van itten.
Drog
Mondjon bárki akármit, a kakaó igenis függőséget okoz. Én, aki gyerekkoromban a cukrot szerettem, a csokit meg alig, később ájultan élveztem életem első Nutelláját, amit az uncsitesóimmal közösen kaptunk a "németben" élő szíves rokontól, és csak kanálra adagolták a szülők, végül padlót fogtam, amikor elképesztő gasztronómiai horizontokat nyitott meg az a tény, hogy Milka csokiból létezik olyan marha nagy táblás is, ami egy lila tehenet is agyonüt, akkora - szóval én, végtelen hedonista felfuvalkodottságomban már olyan sznob magasságokban járok, mint a kakaóbab.
A szerre Cs. szoktatott rá többedmagammal. Kéremszépen én rögtön tudtam, hogy baj lesz! De fiatal voltam és bohó. És nem sejthettem, hogy mi lesz ebből. Cs. - aki mélyen megveti a Boci meg Tibi csokikon kérődző, saját mocskában fetrengő, igénytelen tömeget, és a víz kiveri, ha olyan kommersz szarságokkal kínálják, mint a korlátozott kiadású guavás Lindt - egy szomorú emlékű napon arcán sejtelmes mosollyal elővette AZT!
Mi meg kipróbáltuk. Az anyag nem más, mint egy ecuadori biogazdálkodásból származó pörkölt kakaóbab, amit szintén biogazdálkodásból származó gyömbéres nádcukor, majd 72%-os csoki, végül kakaópor vesz körbe.
Ezen a ponton nyilván azt gondolja a kedves olvasó, hogy az én jó édes sznob anyámat! De ne tegye, hiszen a szenvedélybeteg emberek felé megértéssel kell fordulni!
Ki segít most akkor nekem?
Szinergia
Hát igen. Sejtésem beigazolódott: a régi rendszerű mozikból átalakított új rendszerű mozi egyesíti magában mindkét típus hátrányait.
Mondjuk sohasem komáltam különösebben azt a fílinget, amikor kényelmetlen székeken kell nyakat nyújtogatni, hogy az ember az előtte ülő kosarasoktól lássa vetítővászon csücskét, cselezni, mert az a tupírozott hajú baromállat mindig pont akkor helyezkedik jobbra vagy épp balra, amikor mi, nem is beszélve a csókolozó párokról, hogy rogyna rájuk a magasságos mennyezet. A széksor térdben szűk, seggünket bütykösre nyomja a fa ülőlap, gerincünkbe a támla vág, rágógumiba nyúlunk, büdös szájjal lihegnek a nyakunkba... de mindegy is, mert a szék úgyis le van szakadva, és mint mondtam, az átlag növésű szerencsétlen, mint én, f*szt se lát. Mindegy, mert legalább zabálni nem lehet és a jegy occsóbb és sokan vagyunk, meg meleg van. Mégsincs soha jegy.
Így tehát tisztán szociális meg nosztalgiás szempontból morzsoltam el pár könnyet, amikor a lgszebb, legnagyobb, legnépszerűbb és legszarabb mozik sorra szűntek meg a rohadék plazák fojtogató szorításában. Azért tényleg kár értük... szerencsére nem kötelező beléjük menni.
Szóval a jöttek az aljas multiplexek, ahol feltalálták a nézőtér lejtését, a fotelszerű székeket, a pohártartót, a temperált hőmérsékletet, a marha nagy lábteret meg a netes foglalást, ahol bepöttyintem, hol akarok ülni. És lőn csoda! Az átlagnövésű szerencsétlen lát! És büdös szájú nézőtársaitól biztonságos távolságban élvezi, hogy még az első sor széléről se csavarodik ki a szeme a sarkából. És hogy sokan van, de mégis egyedül.
Ezzel együtt viszont eljöve a film feléig minimum kitartó kukoricasercegtetés, zacskócsörgetés, csipszropogtatás, pohárnyomorgatás. Meg a seregnyi tahó-állat, aki nullás íkúval végig kommentálja a filmet (javarészt humortól mentes, minősített ostobaságokkal), rugdalja a széket, mert hanyatt fekve kicsit szűken van, pittyegteti a telcsijét és távirányítású killerekkel intézteti az ügyeit.
Aztán megszületik a fából vaskarika: a Kossuth Palace hibrid. Benne fotelek lábtér nélkül, nézőtér lejtés nélkül, nemhogy hallótávolságnyira, hanem hallójáraton belüli kukoricafityfiritygetők és legalább három kötelező húgyagyú pöcs vagy liba, aki kommentálja az eseményeket.
Hová mennyen akkor az ember moziba?
A megoldás: szerda, délután három, félreeső plazamozi... Egymagam birokolhatom az egész termet, oda ülök, fekszem, ahová csak akarok, akár még futkározhatok is, mert csak nekem vetítenek. Senki nem szötyörög a papírzacskóval és nem kommentálja a faszságaival a filmet.
Csak akkor meg ugye olyan egyedül van az ember! Ha például hirtelen rosszul lesz, vagy ottfelejtik és rázárják az ajtót, akkor mi van?
Kárpát-medence mint a lehetőségek hazája
Sajnos üzleti ügyben volt alkalmam kiruccanni a közelinek nem mondható Lurdy Házba. A szórakoztató központ tervszerű alázásába e helyt nem fogok, hiszen úgyis leírhatatlan. Elég az hozzá, hogy rémesen lehangoló és béna az egész.
Mit sem sejtve befordulok az egyik kongó folyosón, amikor figyelmeztetés nélkül a következő felirat ugrik elém egy ajándékbolt kirakatában:
"Egyiptomi amulett AKCIÓ!"
Mi van???
Hát, ha most ilyen occsó, akkor kérek egy hatot-nyócat! Szegény Ramszesz, ha ezt látta volna, még a múmiája is holtan esik össze.
Ugyanitt egyébként angyal amulettek is kaphatók, 580 forinttól.
Igazán nagy kő esett le a szívemről.